Szines életem van, nem panaszkodhatom, amig más arról panaszkodik, hogy soha nem történik vele semmi, én annyit megélek egy év alatt, mint más tiz év alatt. Az életem sohasem volt könnyű, tele volt már eddig is necces helyzetekkel, rossz döntésekkel, szerencsétlen eseményekkel, de viszont amikor igazán nagy bajban voltam, valahogy mindig sikerült kimásznom belőle, mindig történt valami. Soha nincs olyan, hogy nincs tovább, ezt megtanultam ennyi idő alatt, és azt is hogy az imák hatásosak.
Életemnek az a része, amit meg akarok veletek most osztani, akkor kezdődött, amikor úgy két éve párommal anyagi kátyúba jutottunk, nem tudtuk tovább fizetni a lakáshitelt, mindketten elveszitettük az állásunkat, nem láttunk más kiutat, minthogy a két kislányomat, akik nem a jelenlegi páromtól vannak, a szüleimnél hagyjuk és kijöjjünk külföldre. Először Pestre akartunk menni ugyan, de sors mást tartogatott a számunkra. Egy apróhirdetési újságot néztünk, ami tele volt pesti állásokkal, de a szemem megakadt egy hirdetésen. Amszterdamba keresnek szállodatakaritókat, ez állt benne egy hetvenes számmal, ami nem tetszett, mert mindjárt az jutott eszembe, hogy nyilván magyar veszi fel, és az ilyenek nagy része átverés. De amikor a vonal másik végén egy magyart alig beszélő külföldi hang szólalt meg, már tudtam, hogy ez lesz az.... és néhány nap múlva Amsterdamban voltunk, kétezer kilométerre kis hazánktól.
Már az eleje nehezen ment. Két napig Pesten ragadtunk mert nem fértünk fel az Amsterdamba induló buszra. Egy újságból hivtunk fel ismét egy hirdetést, és kivettünk két napra egy kis lakást, mert olcsóbban jött ki mint mondjuk egy hotel. Két napig tartott az út, és emlékszem, végig idegeskedtkük az utat a párommal, hogy vajon várnak-e minket? Lesz-e ott valaki? Két euro volt a zsebünkben, mert a két napos szállásra elment a pénz, mégis éreztem, hogy nem kell meghátrálni, nem kell visszafordulni. Az is sokat segitett, hogy velünk együtt, igaz kén nappal korábban mint mi, három másik magyar is kiment Amsterdamba, ugyanazon hirdetés alapján. Két nap utazás után az Amstel Stationban tényleg várt ránk két fickó, első látásra arabnak hittük őket de később kiderült hogy indiaiak. Mivel arabnak láttuk őket, megijedtünk, amikor fogtak minket és a csomagjainkkal együtt bevágtak egy autóba, elvittek egy szálláshelyre és otthagytak. Lengyelek voltak ott akik barátságosan fogadtak minket, de mi éhesek voltunk, szomjasak, nem volt pénzünk, féltünk a jövőtől. Nem beszélve arról, hogy a telefonban azt mondta a magyart alig beszélő srác, hogy a hotelban fogunk dolgozni, lesz ellátás, heti öt nap munka és tisztán háromszázezer havonta a zsebünkben marad. Néhány napnak el kellett telnie, mire megtudtuk, hogy ez nem egészen igy van...
